Ma ismét volt egy “randim”.
A hölgyet idefent találtam több hónappal ezelőtt. Egy teljesen átlagos, alacsony lány volt látható az egyetlen fotón: vízparton állt, felhajtott szárú nadrágban, szél belefújta arcába a haját. Kedves választ küldött a levelemre. Jó állása van, képzett, törekvő, normális értékrendű és nem kérette magát: bevallotta, hogy tetszett neki mindaz, amit az adatlapomon olvashatott. Rögtön javasolta, hogy folytassuk telefonon. Igaza van, minek kell ezzel a hosszú levelezéssel tölteni az időt?! Az ilyen önállóság, bátorság és nyílt sisakos ismerkedés mindig pozitív.
Felhívtam. Ott is kellemesen elcsevegtünk. Szimpatikussá vált – ismétlem – mégha a fotó alapján nem is. Bíztam megint a csodában – ami egyébként velem még soha nem esett meg – és azt gondoltam, hogy érdemes vele találkozni, mert hátha megkedvelteti magát velem és megláthatom közben benne a bűbájt. 
Volt még egy próbatétel: épp elutazott egyhetes nyaralásra, s megígérte, hogy ha hazaérkezik, jelentkezni fog. Itt még kétesélyes volt az ügy: ha nem hív vissza, minden megoldódik magától, hisz tapasztalataim szerint ezek a nyaralások, eltűnések csak megszakítani bírják a szinte még el nem kezdődőtt ismerkedéseket. �?gy könnyedén mentem bele ebbe a megalkuvásba…
Aztán eltelt a hét és láss csodát, érkezett tőle az sms!
– Itthon vagyok ismét. Szuper volt, de megfáztam nagyon.
Felhívtam. Valóban nagyon kerregő volt a hangja, betegnek tűnt, köhécselt. Kért még egy hét türelmet, hogy összeszedje magát. Mi az már nekem? Ó, hogyne, beleegyeztem.
S eljött a nagy nap, jobban mondva este. A megbeszélt helyen – kis téren – a padokon csak egy lány ült, mikor megérkeztem. Szinte észre sem vettem vagy legalábbis nem akartam, mert hasonlított is meg nem is, mindenesetre nem volt az esetem. Telefonáltam, hátha késik. Mit ad isten, az ülőnél csörgött ki. Odavánszorogtam, s közben tekingettem jobbra-balra, hátha az égből lepottyan egy kis segítség s megúszom ezt a kellemetlen szitut. Bemutatkoztunk. Egy pillanat alatt találtam – mint a késő éjszakai színvonaltalan vetélkedőkben – a képe és a való énje közt 100 eltérést, csak hogy a legfontosabbakat említsem: a haja rövid, közel sem ért a válláig, a testsúlya lazán 15 kilóval volt több és az élet is több ráncot vésett orcájára.
Azonnal csacsogni kezdett a helyről, amit már kinézett nekünk és hogy miket fog ott inni. Én hallgatagon mentem mellette és sanda oldalpillantásokkal próbáltam megbarátkozni az új külsővel. De olyan szintű volt az eltérés, hogy ezt már képtelen voltam benyelni. A kávézó előtt megállítottam:
– Valamit mondanom kell mielőtt beülünk. Az ember már az első pillanatban, mikor meglátja a másikat rengeteget megállapít róla. Szinte azonnal eldönti, hogy érdekli-e vagy sem. A fotók alapján is kialakít egy képet, amely – lehet, hogy az én figyelmetlenségem miatt -, de most nem azonos a valósággal. Úgy érzem, hogy köztünk – mint ffi és nő közt – nem lehet semmi. Ha ennek ellenére is szeretnél beszélgetni, ám legyen, de én legalább szóltam: nem akarom egyikünk idejét sem feleslegesen húzni.
– Hát igen. Köszönöm. Gondolom a hajam hossza, ami más, mint a fényképen és ez zavar, igaz?
– Többek közt – válaszoltam. Nem vette magára. De gyorsan elváltunk, mert még véletlenül sem szerettem volna, ha ennek ellenére is be kellett volna vele ülnöm fecserészni. Féltem, hogy a csalódottság dühe kirobbant volna belőlem.
S ismét dolga végezetlenül, nem a magam hibájából elszállt egy estém értelmetlenül…

Tanulság: telefonos beszélgetés alatt rá kell kérdezni finoman, hogy a fotók mikor készültek! Fontos infó!

Várom az olvasók leveleit, élménybeszámolóit a [email protected] címen!